Először járunk Afrikában. Megcsap a forróság, harminc fok este tizenegykor, mindenütt pálmafák. A feliratok mind arabul, ha Abdul nem vár minket a reptéren, esélytelen volna odatalálni a szállásra az óváros, a Medina sikátoraiban. Abdul rosszul beszél angolul, de biztos kézzel, dudálva hajt keresztül a jelzőlámpák nélküli kereszteződéseken, az éjféltájt is elképesztő forgalomban. A ház, ahol a következő napokat töltjük, sötét, keskeny utcákból nyílik. A pontosan egyforma, alacsony faajtók egyikén kopogtatunk, mintha az Ali baba és a negyven rablóban járnánk az Ezeregyéjszakából. Csak a mi ajtónk nincs krétával megjelölve. Azon sem csodálkoznék, ha maga Seherezádé nyitna ajtót, fátyolban, bár mégsem Bagdadban járunk, még csak nem is a Közel-Keleten, és pár ezer évvel később. Aisha, a háziasszonyunk kevésbé légies, de annál barátságosabb jelenség, az arca nincs elfátyolozva, a Miki egeres póló mellé csak a fejét köti át szürke kendővel. Egyik gyerekkori álmom volt a szabad ég alatt aludni, most végre megtehetem, van is tető a fejünk felett, meg nincs is. A riád, a hagyományos marokkói ház ugyanis nyitott, a felső szintekre lépcső és körfolyosó vezet, ez zárt, négyszögletes, mozaikpadlós, ponyvával fedettt belső udvart vesz körül. Körülnézek a tetőteraszról, négyszögletes, vörös tetők minden irányban, előttünk pálmaliget, mögöttünk magasodik a kivilágított Koutoubia-mecset. Aisha ezüstszínű kannát hoz, tálcán hat keskeny poharat, szertartásosan, magasról kitölti a mentateát. Fogalmam sincs, mitől ilyen erős, de jólesik. Vendéglátóink velünk teáznak éjfálkor, alattunk a nyüzsgő város, ellazulok, és az sem érdekel, hogy óvatosan a tudtunkra adják, elromlott a kazán, nincs meleg víz. Végül Aisha elköszön: a fejére az eddigi szürke mellé másik, díszes kendőt csavar, és földig érő, ezüstszállal hímzett utcai ruhában robogóra ül. Hajnali négykor ébredek, lassan tudatosul, hol vagyok. A riádban kellemesen hűs levegő áramlik, madarak énekelnek, de egy másik, zavaró hang nem hagy visszaaludni. Ötkor kitámolygok a tetőteraszra, a szemüket dörgölve, sorjában érkeznek a családtagjaim. A müezzin, jobban mondva müezzinek kórusa hosszan, elnyújtva kántál, valamennyien erre ébredtünk. A müezzinek felébresztik a kakasokat is, elképesztően hangosak. A fiam félálomban nem akarja elhinni, szerinte sakálok üvöltenek a környező sivatagban. Legközelebb csengetés, Aisha érkezik, és hamarosan minden tálalva: díszes ezüsttálcán lepénykenyér, olivaolaj, lekvár, palacsinta, frissen facsart narancslé és az elmaradhatatlan mentatea. Madarak repkednek körülöttünk, itt laknak a pálmaligetekben és a tetőkön, az omladozó falak között. Fentről úgy látszik, a madárparadicsom házai legalább fele félkész, soha be nem fejezett vagy leromlott állapotban van. A mentatea magamhoz térít, holnapra is kérnünk kellene reggelit. Kérdezem Aishát, vállalja-e. Először azt hiszem, nem érti, keveset beszél ugyanis franciául, leginkább mutogatunk. Aztán kiböki, a férjével beszéljünk, ebben ő dönt. Ami Abdult illeti, ő nem aggódik, egyetlen kézlegyintéssel intézi el.
